Lassan teljesen összeroskad a magyar tanyavilág utolsó, legendás intézménye, a kargalai iskola. Az orgoványi határban, elvadult cserjék és fák sűrűjében egy olyan épület pusztul, amelynek a története ma már szinte hihetetlen. Ebben a roskadozó, rózsaszínes falú házban ugyanis egyetlen tanteremben tanult együtt mindenki, elsőtől a nyolcadik osztályig az összes helyi gyerek. Úgy, mint Móra Ferenc könyveiben: egyetlen tanító oktatta a kicsiket és a nagyokat is, ráadásul minden tantárgyat – a matektól kezdve a nyelvtanon át a történelemig – ő tanított.

Ahol egykor gyerekzsivaly töltötte meg a teret, ott ma szívszorító és döbbenetes látvány fogadja az arra járót. Az épület pusztul: az egyetlen tanterem mennyezetén hatalmas lyuk tátong, ahonnan a tetőszerkezet maradványai lógnak alá. A padló deszkái elkorhadtak, felszakadtak, az egykori iskolapadok helyét por és törmelék borítja, a romok között pedig patkányok tanyáznak.

Az egymás mellett sorakozó ablakok kinyíltak, az üvegek betörtek, a nyílásokon keresztül pedig lassan bekúszik a kinti, burjánzó növényzet. Egy sarokban elhagyott ablakkeretek dőlnek a falnak, a málló vakolaton pedig már csak egy halvány folt jelzi, hol lógott egykor a tábla.

A mai oktatási rendszerben már elképzelhetetlen az a felállás, ami a kargalai iskolában a 80-as, sőt a 90-es évek elején is a mindennapok része volt. A diákok kilométereket gyalogoltak a fagyos dűlőutakon, hogy beérjenek. Itt nem volt külön alsó és felső tagozat, sem szaktanárok. Mindezt egyetlen asszonynak, Tóth Istvánnénak – Elli néninek – köszönhették. Ő volt az az egyszemélyes intézmény, aki egy személyben irányította a nyolc évfolyamot és a teljes tantervet.

A koreográfia feszes volt: amíg az elsősök a betűvetést gyakorolták, a negyedikesek olvasónaplót körmöltek, a nyolcadikosoknak Elli néni épp a törteket magyarázta matekból. Ha az egyik csoport feladatot kapott, a tanító néni már a következőhöz fordult. A kicsik belenőttek a rendszerbe, a nagyok pedig segítettek nekik; az iskola egy hatalmas, összetartó család volt.

Bár a módszer a letűnt tanyavilágot idézte, a valóság kőkeményen a kádári Magyarországhoz tartozott. A most 47 éves Virág Tamás 1983-ban lépte át először a küszöböt. Emlékei egy olyan szürreális világot festenek le, ami a mai kor emberének már szinte felfoghatatlan. A békés tanyasi mindennapokat ugyanis időről időre valami egészen szokatlan dolog zavarta meg: a közeli Majsai úton rendszeresen vonultak fel a szovjet harckocsik. Az alföldi porban, a kis iskola mellett hatalmas tankok dübörögtek.

A gyerekek a szünetben azonnal kifutottak, és tágra nyílt szemmel csodálták a lánctalpasokat. Hiába nem volt közös nyelv – hiszen a diákok nem tudtak oroszul, a katonák pedig magyarul –, a gyerekek olyannyira kíváncsiak voltak, hogy olykor fel is másztak az acélgépekre játszani.

Amikor dél körül előbukkant a várva várt mozgóbolt, az felért egy igazi ünneppel. Zacskós, fél literes tej, ropogós nápolyi és néhány apróság – ennyi is elég volt ahhoz, hogy egy tanyasi gyereknek esemény legyen a napból. Nem volt okostelefonjuk, de az az egyszerű zacskós tej és a közös játék mindennél többet jelentett nekik.

A kargalai iskola 1993-ban zárt be végleg. A tanyavilág elnéptelenedett, a gyerekeket már sárga busszal hordták a modernebb, központi iskolákba. Virág Tamás és a volt diáktársak ma összeszorult gyomorral nézik a pusztulást. Számukra ez nem egy egyszerű rom: a gyerekkoruk egy darabja vész oda. Szomorúan nézik azt a termet, ahol a ma már beszakadt mennyezet alatt Elli néni krétát fogott a kezébe, és ahol annyi mindent tanultak az életről és az összetartásról.

Sokan úgy vélik, óriási bűn lenne hagyni, hogy ez a páratlan kultúrtörténeti emlék végleg összedőljön. Megmentésével a tanyavilág utolsó darabját őrizhetnénk meg, mielőtt az egyszemélyes iskola, a mozgóbolt és a szovjet tankok története végleg odavész, és már csak néhány régi fotó bizonyítja, hogy mindez nem csupán mese volt.