Bár a kortárs kutatások nagy része szerint a boldogság a társas kapcsolatokból és a barátságokból fakad, egyre többen ismerik fel az egyedüllét szépségét, hasznosságát. Wim Wenders 2023-as filmje, a Tökéletes napok főhőse magányos, de derűs életet él, amiben nincs hangsúlyos tere a testi, vagy pillanatnyi örömöknek, annál több a meditációnak, a művészeteknek. A főhős intenzívebb múltja után a csöndes, szemlélődő életet választotta, amiben nem az események, élmények a fontosak, inkább a pillanatok megélése.

Az elmúlt néhány évben számos könyv jelent meg ugyanebben a témában az angol és amerikai piacon, Solitude: The Science and Power of Being Alone (Magány: Az egyedüllét tudománya és ereje), vagy Nicola Slawson műve, a Single: a Living a Complete Life on Your Own Terms (Egyedülálló: Teljes életet élni a saját feltételeid szerint). Múlt hónapban Emma Gannon regénye, a Table For One (Asztal egy főre) látott napvilágot, aminek fiatal női főhőse az egyedüllétben leli örömét. És tény, ha a longitudinális adatokat nézzük, nem mondható el, hogy a társas lét abszolút feltétele a boldogságnak. Még frigyre lépés idején is csak kis időre tobzódnak a boldogsághormonok, de nem tartósan.

Persze párkapcsolaton belül is megtalálhatjuk a boldog egyedüllét perceit, ha a másik sem utasítja el, például, hogy külön alszunk – sok nő szívesebben választja ezt, mint partnerét. Talán a horkolás miatt? Nem, ne általánosítsunk!

Öröm a magányban

Az egyedüllét pártolói óva intik társaikat, hogy számolgassák a perceket, míg újra társra találnak és kiteljesedhet életük. Inkább éljék ki a magány boldogságát – üzenik. Nem kell semmit halogatni azért, mert nincs társunk, az élet ne legyen váróterem, hiszen egyedül is bármi élvezhető.

Egyre többen hangoztatják, milyen egészséges és boldog is lehet ez a szóló élet, ami nem egyenlő a szomorú magánnyal, ez az önként vállalt visszahúzódás inkább a dolgok lényegére fókuszál a harsány élet helyett. Kicsit talán csodálkozunk most, hiszen a Covid alatt a magányosság-járványnak még negatív előjele volt, Robert Coplan, az ottawai Carleton Egyetem pszichológiaprofesszora és a The Joy of Solitude: How to Reconnect with Yourself in an Overconnected World című könyv szerzője szerint a magánynak akkor „kissé rossz híre lett”, de átestek a ló túlsó oldalára, mintha az egyedüllét csak rossz lehetne, ami megbetegít és elsorvaszt. Pedig a könyv címében is benne van, ebben a túlkapcsolódó világban (közösségi média, telefonfüggőség) a visszavonulás ritka kincs lehet és szükséges...

Aki függetleníteni tudja magát a korábbi, klasszikus felfogástól, a romantikus vígjátékok, szerelmes slágerek, a Jane Austen-, Bridget Jones-regények üzenetétől, az szívesen választhatja a kontemplatív, nyugodt, befelé figyelő létezést. A Covid óta pedig világosan értjük a ránk erőltetett magány és a választott egyedüllét közötti különbséget.

A Z generációsok és a millenniálok már máshogy gondolnak a romantikus kapcsolatokra is, nem érzik kényszernek, hogy legyen mellettük valaki. Egy 2023-as amerikai felmérés szerint közülük sokan tartják a házasságot elavult hagyománynak, az Egyesült Királyságban pedig a Z generációs férfiaknak és nőknek csak kicsit több mint a fele tervezi a frigyet. És mivel egyre népszerűbb az egyedüllét felvállalása, egyre elfogadottabb is.

Éjjeli baglyok

A magány szépsége a művészeket is megragadta, a német romantikus Caspar David Friedrich leghíresebb festménye, a Vándor a ködtenger felett (1817) egy magányos, a természetnek kiszolgáltatott embert ábrázol, aki mintha vágyódna is a végtelen univerzumba a megismerhetetlen isteni után, ami a természetben rejlik.

Emblematikusak Edward Hopper magányos városlakókról készült festményei, amik az elszigetelt, közösség nélküli urbánusokat ábrázolják, de inkább romantikusan, mint szomorúan. Éjjeli baglyok című képén néhány alak egymás mellett, de érezhetően magányosan iszogat egy bárban – aminek nincs ajtaja. Mintha beleragadtak volna egy üvegbúra alá.

A High Maintenance című filmsorozatban Brooklyn sokszínű populációja bukkan fel és itt is elhangzik a kérdés a mindenkivel barátságos és segítőkész kenderfutár főhős felé: „Nem vagy olykor magányos?”. És ő azt válaszolja, nem magányos, de szokott egyedül lenni és ez jó.

A legjobb, ha megtaláljuk az egészséges egyensúlyt az egyedül töltött idő és a másokkal való kapcsolat között. Nem kell teljesen izolálni magunkat, de szükségünk van „a semleges agyagfoszlány” magányra, ami bármivé formálható.

Ismerjük fel, hogy az egyedül töltött idő tele van lehetőségekkel, inspirálhatja a kreativitást, elősegíti a problémamegoldást, nagy szellemi kaland lehet, ha a segítségével újra kapcsolatba lépünk önmagunkkal.